"1943 januárjában-hetvenegy évvel ezelőtt-sűrű pelyhekben esett a
hó messze Oroszországban. A Csendes Don vidékén. az URIVI HÍDFŐBEN a
Don folyó nagy kanyarjában, elszabadulni készült a pokol. A szörnyű
hidegben és megfelelő ellátás és fegyverzet hiányában honvédjeink puskára
fagyott kezekkel várták a szovjetek támadását.
Az
1942-es harcokban a német és magyar csapatoknak, nagy vér és anyagi
veszteségek ellenére sem sikerült az oroszokat átűzni a Don keleti
partjára. A nagy kanyarban, URIV-nál és SCSUCSJE-nál megvetették
lábukat. 1942 szeptembere óta erős hídfőállásokat építettek és
fejlesztettek ki egy stratégai jelentőségű támadás előkészítésére.
Félő volt, hogy csapatainknak ezen a szakaszon sem elegendő
felszerelése, sem fegyverzete, sem tartalékai sem voltak egy olyan
jellegű támadást megállítani.
A szovjet támadás az URIV-i
hídfőből, 1943 január 12-én indult. Dermesztő hidegben. 09.30-kor, heves
tüzérségi és Sztálin-orgona pergőtűzzel kezdődött. 10.30-kor két
hadosztály - harckocsik támogatásával - rohamozta állásainkat a 7 könnyű
hadosztály körletében. Mire a nap bíborvörös köntösében nyugvóra tért, a
szovjet csapatok 6-10 km-es mélységben behatoltak állásainkba.
A 2 hadsereg parancsnoksága még nem tartotta kritikusnak ezeket a
fejleményeket. Másnap, január 13-án indított ellentámadásunk azonban
sikertelennek bizonyult a szovjetek főtámadása következtében, amely a
SCSUCSJE-i hídfőből lépett közbe.
Az egész térségben,
többszörös túlerőben támadó szovjet csapatok, egy hét leforgása alatt,
majdhogy megsemmisítették 2. hadseregünket. A feljegyzések szerint, 1943
február hó közepéig, veszteségünk elesettekben, sebesültekben és
fogságba esettekben 120 000 fő volt.
Katonáink, hiányos
fegyverzettel - jóformán nehéz fegyverek és páncéltörő fegyverek nélkül -
kiéhezve, kimerülve és agyonfagyva, mégis vitézül harcoltak a támadók
ellen. Magyar vérrel megakadályozták, hogy a szovjet egy nagyobb méretű
katlan-csatába kényszerítse a Doni arcvonal védő seregeit.
Ezen az évfordulón most rájuk, a Doni Hősökre' emlékezünk, akiknek
kezébe a történelem adta fegyvert.
Apáink és nagyapáink voltak, akik
elestek a szörnyű télben, akik ott pihennek orosz földben, a hótakarók
alatt.
A nagy kanyar környékén most is hull a hó, nagy
pelyhekben, mint hetvenegy évvel ezelőtt. Ezen az évfordulón, mint ha
hallani lehetne a puskaropogást, a géppuskák kelepelését, az ágyúk
dörejét és a sebesültek hörgését, a haldoklók utolsó sóhaját ott a nagy
kanyarban. Aztán, csak az Észak-keleti szél muzsikál.
Rájuk
gondolunk, a Doni Hősökre a holtakra az élőkre, a hozzátartozókra, az
egyre távolodó időre, amikor a 'Csendes Donnál' élet-halál harcát
vívta a 2. magyar hadsereg."
Szarvas József honvéd egykori túlélő visszaemlékezése alapján.