Johannes Mario Simmel: Bohóckönnyek
– Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti
napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden
ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s
nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény –,
szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.
– Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és
kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak.
Már novemberben azt mondta az igazgató:
– Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok,
egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van
gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!
– S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy
másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.
– Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett,
majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat
kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas
összerakós játékokat.
Aztán kezdődött az előadás.
Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban
és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás
lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.
Ó, és aztán jött a bohóc!
Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt
a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját
hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett
a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.
Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak,
hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még
senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem
volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek,
amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló
medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor
jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt
az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt
a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs
közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában.
Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.
Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e
téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.
Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.
De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan
nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is
elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen
nem nevetett.
A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó
munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan
reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik.
Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak.
Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg
mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.
Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű
tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította
volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban
ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.
Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:
– Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?
A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:
– Ó, dehogynem, nagyon tetszik!
– Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? – kérdezte a bohóc.
– Ugyan, min nevessek?
– Nos – mondta a bohóc –, rajtam például.
A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné,
ha a kislány maga válaszolna.
– Bocsáss meg – mondta amaz –, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad
nevetni.
– És miért nem?
– Mert...
.jpg)
