Ötvenhat évvel ezelőtt, november negyedikén a szovjet csapatok leverték a magyar forradalmat.
1956. november 4-én a szovjet csapatok megindították azt az offenzívát, amivel elsöpörték a magyar forradalmat és szabadságharcot. A támadók nem bízták a véletlenre a sikert: a második világháború rettegett hadvezérére, az emberáldozatoktól sosem visszariadó Zsukov marsallra ruházták az offenzíva levezénylésének feladatát. A moszkvai csata hőse, Leningrád védője és a sztálingrádi ütközet előkészítője iszonyatos erőket vetett be a magyarok ellen.
A szovjet túlerőre jellemző, hogy a bevonuló tankhadoszlop a legenda szerint Szolnoktól Záhonyig ért a 4-es főúton. Persze erre nemigen volt szükség, hiszen a magyar katonai parancsnokok többnyire nem tanúsítottak ellenállást. A honvédelmi minisztériumban tartózkodó tábornokok is passzívak maradtak, közülük nagy valószínűséggel Janza Károly adta ki a parancsot, hogy ne álljanak ellen a magyar katonák a szovjeteknek.
Az azóta elhunyt Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka, a forradalmi karhatalom első számú vezetője úgy emlékezett vissza 1956. november negyedike hajnalára-reggelére, hogy Nagy Imre sem adott parancsot a fegyveres ellenállásra, jóllehet híres november 4-ei, hajnali rádióközleményében azt mondta a forradalom miniszterelnöke: "csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van".
Ekkor viszont már késő volt: pár órával a beszéd elhangzása után az országban a szovjet csapatok átvették az irányítást, a kormány pedig egyáltalán nem volt a helyén, hiszen a jugoszláv követségre menekült a miniszterek jelentős része, Nagy Imrével együtt. (Tito, a teljhatalmú jugoszláv vezető azonban tőrbe csalta őket: minthogy éppen 1956-ban kezdett javulni Belgrád és Moszkva viszonya, Titóék később kiadták a szovjeteknek a Nagy Imre-csoportot. Előbb Romániában internálták, majd hazaszállították őket. Nagy Imrét 1958-ban, Magyarországon végezték ki.)
