Dehát miért is kell tüntetni Törökszentmiklóson ?

Mikor a kormány tv riportere nem érti /vagy nem akarja érteni...?/ a miért-et !

Szerk;Posta S.

Akiknek ez már történelem...

Vannak még emberek akiknek ez a kor volt az élete része, de ők már egyre kevesebben vannak ! A ma élő emberek nagy többségének viszont ez már "csak" történelem...

Barta P.

Emlékezzünk, hogy legyen ma mit ünnepelnünk !

Tizenkét kívánság,mely még mindig aktuális ! 

 

sakema

Tar Sándor

Tar Sándor Hajdúsámson szülötte tizennégy éve halt meg, 2005 január 30.-án.

"Alighanem a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát hagyta ránk. A bokájáig nem értek fel a korszak százezer példányos, ünnepelt sztárjai – az ezredvég magyar nyelvű novellisztikája az ő keze nyomát őrzi meg védjegyként, az ő hangján szólal számunkra meg. Életműve kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz.” 

Élete utolsó periódusában nem kiskanállal mérték neki a kínokat. Nagyjából mindenki elfordult tőle, a levegő elfogyott körötte – minden egyes napért megszenvedett. Mint ingázó hősei, úgy járt ki-be a pszichiátriára, miután nem jártak sikerrel öngyilkossági kísérletei, s terveivel ellentétben halálra sem ihatta magát a belédiktált hatalmas gyógyszerdózisok miatt. Voltak hetei, amikor – a kurátorok nagyobb dicsőségére – annyi pénze nem volt, hogy rendesen egyen; ilyenkor egy adag szaftot ebédelt egy szelet kenyérrel a Tesco önkiszolgálójában a maradékra leső hajléktalanok között. 
Egy-két pályatársán, debreceni barátján kívül csupán azok tartottak ki mellette, akiknek legfeljebb annyi fogalmuk volt róla, hogy szabad idejében írogat: a Kishegyesi út kocsmáinak törzsvendégei. Mindvégig közéjük tartozott. A magunkfajta meg nemértőkkel  szemben ők voltak az igazi társai. 

Ők, akiknek sejtelmük sem lehetett, hogy a kor egyik legnagyobb írója hallgatja ott, a sarokban zavarosnál zavarosabb történeteiket. Hogy általa életük megannyi apró morzsaléka a legmagasabb rendű irodalommá változik a "Balszélső" feletti panelház második emeletén. Mert ebben aztán ne legyünk óvatosak, szemérmesek, nincs rá semmi ok:

2005 január 30-án vasárnap délelőtt a magyar elbeszélő próza klasszikusát találták meg holtan abban a lakásban, ahol évtizedek óta élt, s dolgozott.

Úgy halt meg, mint egy kivert kutya. 

Elesetten, kikészülve, magányosan. Jó ideje erre készült. Nem akart élni már...

Sajnálatos módon szülőfaluja -azóta város- is méltánytalanul megfeledkezett róla ! Lehetséges,hogy az ő műveit nem lehet múzeumba mutogatni,de egy pár sor méltatást talán mégis megérdemelne az utókortól !
Emlékét megőrizzük. 
Sámsonkerti Magazin