Itthon Európában.

Mielőtt bárki megjegyzést fűzne az íráshoz,nyomatékosan kijelentem, hogy ateista vagyok és csak az igazságosság kedvéért osztom meg a következő posztot, melyre az interneten akadtam rá. Szerintem jól jól tükrözi a mai európai és ezen belül a magyarországi állapotot minden gyűlölködés és "sárdobálás" nélkül csak a tények ismertetésével. (-a szerk.)

"A vak vezetők jövő Európája!

Melyek az idők éppen aktuális jelei? Hogyan jár az ember manapság Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt az édesapja szellemi hagyatékával, ha ő nem holokauszt-túlélő volt, „csak” a GULAG és a kommunista diktatúrák túlélője? Az én személyes tapasztalataimról szól ez az írás.

Rózsás Jánost sokan ismerik itthon és külföldön, de sokan vannak, főleg fiatalok, akik még nem hallottak őróla. 18 évesen esett Magyarország területén leventeként szovjet fogságba a második világháború végén, és a 10 éves kényszermunkából, amire a szovjet haditörvényszék ítélte, kilencet letöltött. Az utolsó három évben egy lágerben volt Szolzsenyicinnel, a későbbi orosz íróval, akivel össze is barátkozott, mivel mindketten azon kevesek közé tartoztak, akik rendszeresen látogatták a munkatábor könyvtárát. Sztálin halála után, 1953-ban ő is, mint a legtöbb külföldi hazajöhetett, és itthon azonnal elkezdte az emlékiratai megírását a munkatábori élményeiről.

A története kiadására a Kádár-korszakban gondolni sem lehetett, sokáig a létezését is titokban kellett tartani, bár a vége felé kapott ígéreteket. Egy kiadó szerződést is kötött vele, mégsem lett a kiadásból semmi. 

Egy szovjet kiadó viszont, miután eljutott a kézirat híre őhozzájuk is, tervezett a történetéből valamit kiadni, amivel szerették volna megcáfolni az addigra már világhírűvé vált Szolzsenyicin leírásait a kényszermunkatáborok embertelen világáról, abból a megfontolásból, hogy ha egy külföldi, egy magyar ott meg tudta szeretni az orosz embereket és az orosz irodalmat, akkor az mégsem lehetett annyira szörnyű. 

Így született meg a „Duszja nővér” című elbeszélés, amely a 9 éves fogság legkritikusabb fél évét meséli el, amikor a téli uráli erdőirtások munkája során mínusz 30-40 fokban, ahol az emberek teljesen legyengültek és mindennaposak voltak a halálesetek, az ő életben maradása is többször csak hajszálon múlt.
Egy majdnem végzetessé vált vérhasból az ápoló személyzet, köztük a címbeli Duszja nővér odaadó ápolásának és támogatásának köszönhetően tudott újra felépülni. Amikor a szovjet kiadó megismerte ezt az elbeszélést, az volt a véleményük, hogy ez szörnyűbb, mint Szolzsenyicin történetei, és elmaradt a kiadása..."
A történet lényege és a folytatás -melyet minden józan, politikailag elfogulatlan embernek ajánlok- itt olvasható Rózsás László honlapján.
Szerk;Posta S.