Régi idők humora.

A nagy világégés után, ha Tolnában-Baranyában  nem is, de az alföldi és cselédmentalitású  Hajdú s Bihar megyében s el Külső-Szolnokig némelyik tanyasi özvegy 16-20 esztendős, még nem katonaviselt legénybérest is tartott a  tanyáján. 

Történetbűl,  ha koronkint arrajárt egy ember, hát azt látja, hogy ez az özvegy: kaszál. Máskor velláz, avagy éppenséggel faderekat hasogat fejszével, vagy nagyobb előtőtést állít a traktornak.
„Hájszen, szomszédaszony!”-szól  rája a paraszt, mert csak az urak és a magosfokú írtelmiségijek olyan bumfordiak, hogy munkálkodó emberre minden környűl előre-szólások nékül hetykén reája pekhnek egy ’napot!-ot.
„No, hát szomszédasszony, mire magának az a legínybéres, ha az embermunkákat meg maga végezi! -Jobb napot hónap, mint máma! -Hun kaszával látom, hun a kocsibakon a rudas felől!”
Leteszi erre a szomszédasszony a  szerszámot, megtámasztja a pajszert, amivel a defektes traktor alája tett olajemelőt pumpálná, oszt imígyen vágja ki magát:
„Akármilyen szegíny özvegyasszony is vagyok mán -aggyonisten magának is-  azért vannak ullyan  embersígesembernek való munkák a tanyámon, amiket reggel, délben, de estvéllést akárha még kétszer is el kell végezni!”
"Nojszen, ha arrú van szaó, afféle öreg boglyakemencének a kürtőjit még a magamfajta öregembernek is van készsége, mivel pókhálózza!" -felel meg az ember. 
"Ugyan, szomszéd!- kárnak gincsóllaná maga abban a pálcikáját, amikor a reve is le van verve annak a kürteőnek,a kékeres petrencével!"